Sajnálom a lassúságot, de már gépelem...

Begépeltem! Kész A Varjú!

Jó olvasást!

Az igazság az, hogy amikor gép elé kerülök, legtöbbször olvasni és írni szoktam... Sok novellám van, amit be kell gépelnem. (Igen, a kedvenc elfoglaltságom az írás.)
Sokszor unalmas tanítási órákon mást sem csináltam, csak a novelláim számát gyarapítottam. (Amit nem mindenki nézett jó szemmel, mert ezek mellett is jó tanuló vagyok, illetve voltam...)

Szóval, arra gondoltam, hogy felírok néhány saját novellát, meg ilyesmit... Meg olyan részleteket, amiket szeretek olvasgatni... (De mindhez odaírom, hogy kinek a tollából származik)

---

A Varjú

Éjszaka volt! Egy sötét, varjúnak tűnő férfi állt a kastély tetején. Úgy tűnt, vár valakire, vagy valamire, de hiába. A környéken semmi sem mozdult. Furcsamód a szél sem, pedig ez a völgy nem a szélcsendről volt híres. A varjúférfi csapdát sejtett. Igaza is lett.

Amint elindult a tetőn, meglátott egy tucat vámpírvadászt a párkány alatt, akik csak rá vártak. Ha felrepül, nyílt célpontot jelentene nekik, de sajnos már az ég alja is színesedett. Ha felkel a nap, el van veszve.

Ekkor kinyílt mögötte egy ablak és riadtan fordult meg, de a vadászok helyett egy gyönyörű lányt látott maga előtt.

- Jöjjön ide. Van egy titkos átjáró, ami az erdőbe vezet. Ott elmenekülhet. - suttogta a szépség.

- Köszönöm! - a férfi csak ennyit tudott mondani, miközben bemászott az ablakon. - Miért segít nekem? Hiszen, a maga férje uszította rám a vámpírvadászait...
- Ő az apám! - hangzott a dühös felelet. - A nevem Analina, és nem hagyhatom, hogy más vétkéért öljék meg... Tudom, hogy nem maga gyilkolta meg a bátyámat. Erre jöjjön.

Sötét folyosókon mentek keresztül, miközben a varjúférfi értetlenkedve próbálta tartani a társalgást.

- Honnan tudja, hogy nem én voltam?

A lány megfordult és mélyen a férfi szemébe nézett.

- Aznap velem voltál, Michael. Az egész napodat rám szántad! Lehet, hogy két életet élsz, de biztos, hogy képtelen vagy két helyen lenni egyszerre! Tudom, hogy nagy hatalommal rendelkezel, de ezt nem tudod megtenni. Most pedig indulj, mielőtt késő lenne!

Analina kinyitotta az átjárót, és óvatosan meglökte a vámpírt, aki még mindig nem jött rá, hogy honnan ismerik egymást. Köszönés nélkül indult el a sötét, nyirkos folyosón, ami tényleg az erdőbe vezetett. Nem kellett mást tennie, mint felugrani a levegőbe és elrepülni...

Éppen akkor ért be a lakásába, amikor feljött a nap, és emberré változott.

 

 

*

Éppen hogy csak visszaváltozott, mikor el kezdett dörmögni.

- Útálom. Még mindig nem értem, hogy miért nem emlékezhetek arra, amit Jimmy él át éjszakánként. Miért nem élhetünk csak egy kicsit közösebb életet? Mindegy!

Legalább az egész napomat Analinával tölthetem! Az én hercegnőm!

 

*

- Szia, Michael! Milyen éjszakád volt? - kérdezte Analina sugárzó, ám sejtelmes mosollyal.

- Jó reggelt, Szépségem. Igazából, nem tudom... mit álmodtam. - fejezte be a mondatot, bár nem épp erre gondolt. - Indulhatunk lovagolni?

- Persze.
Az istálló felé sétálva összetalálkoztak Ronald királlyal.

- Jó reggelt, Uram! - hajolt meg tisztelettudóan Michael.

- Jó reggelt, fiam! Az enyém nem olyan jó. Van egy áruló az embereim között, mert a Varjú megint megszökött.

- Jimmyre, a vámpírra gondol, Uram? Itt járt az éjjel? Bántott valakit? - kérdezte ijedten a fiatalember.

- Nem, dehogy. Senkinek nem esett baja. Ezt is furcsának találom, bár nem bánom. Kellemes napot fiatalok! Nekem még dolgom van.

Michael sápadtan állt. Féltette a lányt, annak ellenére, hogy tudta, Jimmy csak állatok vérével táplálkozik, hogy mind a ketten biztonságban legyenek. De mi lesz, ha ez az üldözés megváltoztatja?

- Baj van, nemes lovag? - kérdezte rejtélyes mosollyal a hercegnő.

- Csak féltelek attól a lénytől. Tudom, hogy nem ő ölte meg a bátyádat, de féltelek...

- Ugyan már! Szerintem egyáltalán nem veszélyes. Akkor tegnap este biztosan megtámadott volna. Én segítettem neki megszökni. Nem is tudom, olyan, mintha ismerném. Nagyon hasonlít valakire.

Michael azt hitte rosszul hall. „Biztos csak ugrat. Mi lesz, ha rájön, hogy Jimmy az éjszakai felem?"

- Hogy gondoltad? - kérdezte suttogva, mert éppen a nyeregbe segítette fel a lányt. - Nagyon veszélyes lehet? És te csak úgy megengeded neki, hogy a közeledben legyen? Nagyon felelőtlen döntés volt a részedről!

- Ugyan már! Nem kell ennyire aggódnod értem. Egyébként meg, most a lekötelezettem lett. Biztos, hogy nem ő a rosszfiú! Tudom!

- De ez akkor sem jó! Nem akarlak elveszíteni!

Analina ránézett. Komoly volt.

- Soha nem veszíthetsz el!

 

*

 

A nap ismételten lenyugodott. Jimmy, a varjú kinézetű vámpír nyújtózkodott egy nagyot. Mivel, az idejét a szabadban szokta tölteni, soha nem nézett körül Michael lakásában, de most megérezte egy nyúl szagát... „Milyen fura. Vacsorát kapok?" Úgy döntött, elfogadja. Mikor odaért, egy levelet látott az „étel" mellett.

 

„Tisztelt Jim!

Hirtelen azt sem tudtam, hogyan kommunikálhatnék veled. Fogalmam sincs, hogy te ismered e az életemet, de mindenképpen szeretnék tőled kérni valamit! Én nagyon szeretem azt a lányt, aki tegnap éjszaka megmentett téged. Ő az életem! Kérlek, vigyázz rá, hiszen az adósa vagy... Analina igazán jószívű teremtés!

Reménykedve várom válaszod:

Másik feled, Michael"

 

Jimmy mosolyogva olvasta a levelet, hiszen a nappali férfi még soha nem teremtett vele kapcsolatot. Ez a levél jó ötletnek tűnt, ezért ráfirkantott a papír hátuljára egy „OK! Jimmy" - t és elindult éjszakai útjára. (persze a nyulat magával vitte, bár annak a vére nem olyan finom, mint egy ragadozó állaté...)

Miután elfogyasztotta a vacsoráját, a titkos járaton át elindult Ronald király kastélyába. Újra látni akarta a csodálatos Analinát. Mivel tökéletesen emlékezett a lány szobájába vezető útvonalra, hamar odaért. Bekopogott, és mivel nem várt választ, azonnal be is lépett a szépen berendezett szobába. Előző este nem volt ideje körülnézni, de most felmérte a terepet. Egy hercegnőhöz méltó szobában állt. De nem a berendezés miatt jött. A lányt kereste! A baldachinos ágy az ablak mellé volt tova, esetleges éjszakai látogató miatt. Jimmy odalépett, elhúzta a függönyt, és végre megpillantotta Analinát. Gyönyörű volt, még alvás közben is. Megértette Michael. Ebbe a lányba ő is beleszeretett, de ezt magában kell tartania! Nem szabad, hogy a hercegnő tudomására jusson! Neki veszélyes lenne egy emberrel viszonyt folytatnia. „Mi lenne, ha véletlenül megsebezném?" De minden gondolata mellett Michaelt sem értette. Ha összeházasodnak, nem titkolhatja tovább a sötét énjét. „Valahogy meg kellene törni az átkot. De hogyan?"

Ekkor a lány megfordult, és álmos szemekkel nézett a gondolkodó vámpírra.

- Tudtam, hogy visszajössz! - szólalt meg halkan - Ha jól sejtem, csak tegnap este láttál először, bár szinte minden nap találkozunk...

- Ha lenne kedve, megnézhetnénk, milyen éjszaka a tó... Gondolom, nem repült még. - jegyezte meg zavarában a férfi.

A lány felpattant az ágyból, úgy, mint aki nem most ébredt, magára kapta a köntösét és bólintott.

- Előbb menjünk ki az erdőbe, mert nem akarom veszélybe sodorni. Gondolom az édesapja megint felkészült rám... Csak ön után, Hercegnő!

Az erdőben csak az éjjeli állatok hangja törte meg a csöndet.

- Nos, van kedve repülni?

- Még szép! - nevetett a lány.

- Akkor kapaszkodjon a kezembe. Ne féljen, nem ejtem el! - a szavai közben hátulról átkarolta a lányt és felemelkedtek a levegőbe. Analina szorosan fogta a varjúember karját, majd miután elmúlt az első ijedtsége, engedett a szorításon. A hold fénye nem világította meg a földet, de a tó ezüstösen csillogott a varázslatos holdvilágnál. Jimmy tudta, hogy ez mennyire csábíthatja a lányt, ezért arra vette az irányt. Analina elengedte az őt tartó kezeket, és végig húzta az ujjait a tükörsima vízen. Mikor átértek a tó másik partjára a vámpír letette, és sétálni kezdtek.

- Te és Michael külön életet éltek? - kérdezte meg végre.

- Igen. De, ha tudtam volna, hogy minden napját magával tölti, akkor régen keresném a megoldást, hogy közös életünk legyen. - egy pillanatig hallgatott, majd folytatta - Tegnap este egy pillanat alatt magába szerettem...

Analina belepirult ebbe az őszinte vallomásba.

- Mi lenne, ha tegeznél? - csak ennyit tudott kinyögni. Ez után csak csendesen sétáltak egymás mellett. Mind a ketten másra gondoltak. Egymásra.

*

Michael hónapok óta először ébredt az ágyában. Ezt jó jelnek vélte. Majd egy kis gondolkodás után az asztalhoz rohant, hiszen kíváncsi volt a levélre. Megnyugodva olvasta éjszakai felének válaszát, és ennek következtében meghozott egy fontos döntést, amit már elég régóta halogatott.

Másfél óra múlva már Ronald király udvarában állt.

- Jó reggelt, Uram! - hajolt meg királya előtt.

- Szép reggelt, fiam! Analinára sajnos még várni kell. Most költik fel. - a király teljesen természetesen viselkedett. - Addig sétálj velem...

- Ma este nem járt itt a vámpír? - kérdezte a fiú egy gombóccal a torkában.

- Nem. Érdekes. Talán, végre nyugtot hagy nekem, hogy öreg napjaimra legyen erőm és időm az unokáimra.

Michael zavarba jött a hirtelen témaváltás miatt. A gombóc egyre növekedett.

- Kérdezhetek valamit, Uram? - „Ha már a témánál tartunk..." Gondolta.

- Már meg is tetted! - mosolygott pajkosan az király.

- Elvehetem Analinát feleségül? - nyögte ki a szavakat, amiket már évek óta fogalmazgatott magában.

- Miért nem őt kérdezed? - intett az idősödő férfi a vár felé, ahol a lány lépkedett lefelé a lépcsőn.

Ronald király nem szólt többet. Elsántikált az istálló felé.

Michael tudta, hogy már csak egy vallomással tartozik az ő hercegnőjének. Jimmytől már nem félt. Csakis Analina haragjától...

- Jó reggel! Rövid volt az éjszaka? - kérdezte végül az éppen akkor melléülő lánytól.

- Nem igazán, de inkább mesélj! Miért vagy ilyen izgatott? - majd nyomott egy puszit a meglepett fiú arcára.

- Nem vagyok izgatott! Illetve, ennyire látszik? - már zavarban is volt, pedig Analina közelében soha nem érezte magát kényelmetlenül.

- Mi a baj?

- Kérdeznék valamit. Jó ideje udvarolok már neked, és soha nem titkoltam, hogy mennyire szeretlek... - Michael pillanatnyi szünetet tartott, vett egy nagy levegőt és megkérdezte - Hozzám jönnél feleségül?

A hercegnő kuncogni kezdett, majd a fiú meglepődött és rémült arcát látva gyorsan abbahagyta.

- Bocsánat! Csak tudod, elég régóta tudom, hogy milyen életet élsz, és soha nem gondoltam volna, hogy elmered szánni magad erre a döntésre. Főleg addig, amíg nem találsz valami megoldást arra, hogy összekösd az életeidet.

A férfi ekkor közbevágott!

- Mi??? Mióta? Mennyit tudsz? Tudod, hogy a másik felem egy szörnyeteg? Lehet, hogy ártatlan, de mégis, bármikor megváltozhat a természete... Tudod, milyen veszélynek teszed ki magad? És én milyen veszélynek teszlek ki téged? Bár megígérte, hogy nem fog bántani téged, de ez megváltozhat... Szeretlek, akarlak, de féltelek is.

Analina nem értette, miért lett dühös a fiú, miközben ő hozta fel a témát, és megkérte a kezét. Nem számolt ezzel a lehetőséggel?

- Kérek, Michael! Ő is szeret engem, ahogy te is. Ő ugyanaz az ember, mint te, csak kicsit tollasabb kiadásban, néhány mérgező foggal körítve... De nem rossz, és nem szörnyeteg! Adj egy esélyt!

- Esélyt? Annak, hogy véletlenül megölünk?

- Bocs, de a te ötleted volt a házasság, és én szívesen hozzátok megyek feleségül, vállalva a veszélyt, hogy megharap egy vámpír... Szeretlek, Michael, és nem hagyom, hogy visszakozz! Örülök, hogy végre döntöttél.

 

*

Nem telt bele egy hónapba és a jegyespár már az oltár előtt állt. Tartalmas időszak állt mögöttük, hiszen Analina szerette volna jobban megismerni a vőlegénye titkos életét, ezért szinte minden éjszakát vele töltött.

Ronald király adta össze őket. Boldog volt, hogy a lánya végre megtalálta a szerelmet, úgy, ahogy annak idején ő is. Remélte, hogy Michael jobban vigyáz majd rá, mint bárki más. Nem is sejtette, hogy milyen veszélyben forog Analina élete, minden egyes éjszaka.

Végül a fiatalok fogadalmat tettek egymásnak és miután a király az áldását adta a kötelékre, a fiú megcsókolta élete szerelmét!

Ekkor azonban furcsa dolog történt. A sötétedő, felhős égen feltűnt a hold, és bevilágította az egész várost. A szellő halkan suttogott a fák között és a várkertbe fújta a lehullott leveleket.

De Michael mindebből semmit sem látott, mert elájult. A fejébe tóduló képek miatt elveszette az eszméletét.

 

*

Ahogy a nap lement, Michael ismét átváltozott, bár Jimmy eltűnt az életéből. Miután elvette Analinát, mindenre emlékezett, ami az átváltozása után történt.

Felesége már hozzá szokott, hogy minden éjjel vámpírrá alakul, és így is nagyon szerette.

Analinának nagyon sokáig tartott teherbe esni, és mikor sikerült, akkor is elvetélt. Az orvosok nem tudták, mi a probléma, hiszen, a házaspár teljesen egészséges volt.

Az édesapja, Ronald király sejtette, hogy Michaellel nincs minden rendben. Egyik éjszaka, mikor meglátogatta őket, egy sötét árnyat látott elsuhanni az ablak előtt, de nem szólt semmit. Másnap figyelmeztette a fiatal férjet, hogy figyeljen jobban, mert mikor ő nincs otthon valaki leskelődik Analinára. Főleg, most kellene egy kicsit erősebben védeni a lány, mivel nehezen viseli, hogy elvesztette a meg- sem- született- gyermekét.

Persze, az idős király nem tudhatta, hogy Michael milyen rosszul érzi magát emiatt, hiszen, ő a hibás azért, hogy nem lehet gyermekük. Ki hallott már olyat, hogy egy vámpírnak gyermeke legyen?

Egyszóval, nem volt könnyű élete a kis családnak.

Később, egyik este, mikor Michael már átváltozott, Analina odabújt hozzá.

- Megint terhes vagyok. - suttogta.

- Nem! Az nem lehet! - hitetlenkedett a Varjú. - Ebbe bel fogsz halni.

Nem akart vészmadár lenni, sem megijeszteni a feleségét. Egyszerű ténymegállapítás volt ez részéről. Tudta, ha nem vetél el, akkor a szülésbe hal bele. Mégis csak egy szörnyecskét hord a szíve alatt.

- Ugyan, Szerelmem! Nem légy borúlátó. Mind a ketten szeretnénk gyereket, nem? Most itt a lehetőség rá. Én jól leszek! - ígérte végül a hercegnő.

Michael pedig kénytelen volt hinni neki. Nem tehetett mást... Mégis csak élete egyetlen szerelméről volt szó. És, ha ő valamit megígér, az úgy is lesz.

A terhesség ideje alatt még jobban odafigyel arra, hogy Analina mit eszik, mennyit áll és így tovább. Nem engedte, hogy megerőltesse magát.

Már a kilencedik hónapnál jártak, mikor a nő az orvos házába költözött. Mindez azért, hogy teljes megfigyelés alatt legyen.

Így a Varjú az éjszakát egyedül töltötte, az otthonuktól távol, hogy semmi ne emlékeztesse szörnyű tettére. Persze boldog volt a felesége mellett, mégis sajnálta, hogy ezt a gyönyörű lány ilyen veszélyeknek tette ki.

A telehold fénye megvilágította a férfit, akárcsak a tükörsima tavat, ami felett elrepült, mint azon a bizonyos éjszakán, pár évvel ezelőtt. Akkor tartotta először a karjában Analinát. Most is nagyon aggódott érte. Ő már nem akart gyermeknemzéssel próbálkozni, hiszen az előző is kudarcba fulladt, de a felesége szerette volna, és megígérte, ha ez nem jön össze, akkor nem zaklatja tovább. A férfi most csak reménykedhetett, hogy kedvese túléli ezt a terhességet...

 

*

 

Másnap reggel, mikor éppen csak visszaváltozott kopogtattak a házuk ajtaján. Az orvos asszisztense jött. Michael látta az arcán, hogy valami nincs rendben.

- Analina jól van? - kérdezte köszönés helyett.

- Igen, uram. - hangzott a tömör válasz.

- És a kicsi? - most már érdekelte a gyermek is.

- Él. De nem biztos, hogy örülni fog, mikor meglátja.

- Beszéljen! - utasította a fiút Michael.

- Majd meglátja. Nem mondhatok többet. Jöjjön.

Így tehát a férfi nem tehetett mást, követte az asszisztenst az orvos házáig.

Egyenesen Analina szobájába mentek, ahol két idősödő ember takarta el a nőt és gyermekét szem elől. Michael egyre idegesebb lett. „Mi történhetett?"

Mikor észrevették, hogy megérkezett, mintha a levegő is megállt volna a szobában. Egyedül Analina köszöntötte vidám, mégis gyenge hangon.

- Michael! Végre itt vagy! Úgy vártunk már! Kislányunk született! Tüneményes!

- Ne, de lányom! Hogy mondhatod erre a torzszülöttre, hogy tüneményes? Úgy beszélsz, mintha szándékodban állna megtartani!

- Már miért ne tartanánk meg? - kérdezte a most érkezett férfi apósa felé fordulva.

- Te még nem láttad... Borzalmas! És én biztos vagyok benne, hogy Te vagy az oka!

- Ugyan, Ronald! - szólt közbe az orvos. - Te is tudod, hogy Michael egészséges, ahogy a lányod is. Egyszerűen nem lehet egészséges gyermekük. Ez minden. És én- itt a fekvő nőre nézett- nem vagyok hajlandó megölni a gyermeket, ha szeretni fogjátok és gondoskodtok róla. De ahhoz a te beleegyezésed is kell. - fordult a fiatal apa felé.

- Akkor láthatnám végre a lányomat?

Ronald király félre állt, így láthatóvá vált az ágyon lévő kisbaba. Michael közelebb lépett és döbbenten látta, hogy a kislány karjai és oldalai között hártya feszül, és a szemei sárgán világítanak. Most már értette a király problémáját. Nem állhat ki a város elé egy ilyen unokával... Csak az volt a probléma, hogy ez őt cseppet sem zavartam. Szerinte gyönyörű kislánynak adott életet a felesége.

- Akarom! - jelentette ki nyomatékosan gyermekét fürkészve, aki mintha csak értette volna apja szavait, nevetős hangot hallatott.

- Tudtam, hogy így lesz, Drágám. Ugye, milyen szép? Tiszta apja! - nevetett Analina.

- Szerintem a szépsége az anyjáé. - nézett felesége szemébe Michael.

- Ezek szerint a kislány sorsa el van döntve. Ígéritek, hogy nem gondoljátok meg magatokat? - kérdezte végül az orvos.

- Igen!

- Akkor, nevet kellene adni neki. - mosolygott. Látszott, hogy ő is elfogadja a csöppséget olyannak, amilyen, Ronald királlyal ellentétben, aki időközben kisomfordált a szobából.

- Mit szólsz a Lindához? - nézte a lányát Michael.

- Nagyon szép!

 

*

 

Már három hét telt el a gyermek hazaérkezése óta. A kis család boldogan élt, bár Ronald király nem fogadta őket, és a városlakók is féltek Lindától, pedig igazán aranyos kislány volt.

Végül egyik este, mikor a Varjú éppen elhagyta a házat, hogy táplálékot keressen magának, mikor megjelentek a rettegő emberek a lakásuk előtt. A gyermek kiadását követelték Analinától, és bár a nő megpróbálta védeni csemetéjét, a feldühödött, félelemben élő tömeg megtámadta a hercegnőt.

Mikor az emberek betörtek a házba, a lány azt hitte, megmenekült, mert a felbolydult nép között megpillantotta az apját.

- Apám! Apám, segíts rajtunk! - kérlelte zokogva, de a király úgy tett, mintha nem is hallotta volna a szavait. Továbbment és ő maga szúrta keresztül a saját lánya szívét.

- Nem vagy a lányom! És ez a Szörnyszülött nem az unokám! - mondta halkan Analinának, aki egyre jobban gyengült a vérveszteségtől.

A legnagyobb fájdalmat mégis inkább az okozta, hogy a szeme láttára vették el a kislánya életét is. Majd kimentek és rágyújtották a házat a még élő nőre.

Varjú már csak a házuk füstölgő romjaira ért haza, ami előtt az orvos kihűlt testét találta.

- Neeem! - ordított fel. A két szeretnivaló lény, akik az életét jelentették, nem voltak többé. Ezt nem tudta elhinni.

- Esküszöm, megbosszullak benneteket! - zokogta a férfi. Ezek voltak utolsó szavai és könnyei, amiket hullajtott. A szeretet kihalt belőle és Michael, is az ember, megszűnt létezni. Varjú soha, de soha nem változott vissza eredeti alakjába és a városbeliek immáron joggal féltek tőle.

Többé nem állatokra, hanem emberekre vadászott. Bizonyos időközönként elvitt egy- egy fiatal anyát vagy gyermeket és velük táplálkozott.

Az évek folyamán kitanulta a fekete mágiát és falat emelt a város köré, ami beengedte az embereket az átkozott helyre, de ki nem, így ott ragadta, hogy a vámpír rajtuk is kitölthesse a bosszúját.

Hogy mindig legyen utánpótlás, a termékenységet is növelte, így folyamatosan születtek a gyermekek.

Azt akarta, hogy az emberek úgy szenvedjenek, mint ő.

Ő, aki örökké fog élni...

/Saját/

---

Nos, a következő az egyik kedvencem, bár kicsit rövid lett...

Rózsák

Ma reggel kaptam egy tucat vörös rózsát. Nem tudtam, hogy kitől, nem volt mellette név...
Csakhogy ez nem nagyon foglalkoztatott, mert mostanában furcsa hírek járnak. Emberek tűnnek el rejtélyes körülmények között. Még a virágaimat vázába tettem, megpillantottam az újságot. A címlapon megakadt a szemem.
"A rendőrség értetlenkedve áll az eltűnések felett...
Információink szerint az összes eltűnést összeköti néhány bizarr és különös jelenség. Mindegyik színhelyen az ablakok nyitva, az ajtó zárva, és a konyhaasztal mellett 1 szál vörös rózsa feküdt az összetört váza cserepei mellett. Mostmár biztos, hogy van összefüggés az eltűnések között.
Eddig 13 fiatal lány tűnt el..."

Nem bírtam tovább olvasni. Hirtelen a rózsákra néztem, és elakadt a lélegzetem... "Mi van, ha én leszek a következő? Nem, nem, nem!!! Én 12 virágot kaptam, nem egyet."
Jobbnak láttam, hogy elhagyjam a házat, így elmentem vásárolni. Az egész napot otthonról távol töltöttem... Mikor estefelé hazaértem, meglepődve álltam meg a konyhaasztal mellett. 2 rózsa teljesen elhullajtotta a szirmait... "Nem fogok megrémülni!" Megfogtam a virágokat és amelyikek elhervadtak, azokat kidobtam, a többi alatt pedig vizet cseréltem.
Másnap reggel már rosszabb hangulatom volt, de nem érdekelt, hogy már csak négy ép rózsa maradt a vázámban. Elmentem dolgozni, de sajnos nem hagyott nyugodni a gondolat...
Későn mentem haza és nem néztem az asztal felé. Lezuhanyoztam és aludni mentem. Így nem láttam, hogy már csak 2 szál virág maradt teljesen tökéletes.......


Másnap délutáni hírek:
" Tegnap éjjel újabb fiatal lány tűnt el. A főnöke figyelt fel a távolmaradásra. Így nyilatkozott róla: "Soha nem késett, még betegen is bejárt... Sokszor nekem kellett hazaküldeni. Ma reggel nem jelent meg, ezért megpróbáltam elérni, de nem vette fel a telefont... Így hívtam a rendőrséget."

Sokak szerint az emberrabló megöli az áldozatait, de a bűntények helyszínén erre nem utal semmi, még dulakodás nyomai sem látszanak. Az egyetlen, amit találtak egy természetellenesen- vörös- rózsa, a törött váza mellett. A rendőrség így fogalmazott:
" Olyan, mintha vérrel festették volna..."

(Saját)

---

Szeretlek

Volt egy nagyon gyönyörű pár,
Egy barna fiú és egy barna lány.
Boldogok voltak hosszú éveken át,
Bárcsak ilyen lenne a világ.
Igen, de örökké semmi sem tarthat, a fiú útja másfelé haladt,
Szerlmük most már csak emlék maradt.
Egy álomszép álom foszlott szerte,
A lány zsebkendője könnyeit nyelte,
Körülötte megváltozott minden,
Sajnos ő nem felejt könnyen.

Aki most ránéz az utcán, azt kérdi magától: „Miért?”
Hisz nemrég még majdnem repült a boldogságtól,
Most pedig épp, hogy nem hal a szomorúságtól.
Már elteltek hosszú- hosszú hónapok,
S a lány, azóta is a srác miatt zokog.
Egy srác miatt, aki most már másra mosolyog,
S másnak küldözget óriási virágcsokrot.
Szerették egymást hosszú éveken át,
Nem mondták, hogy elhervadt a virág.
Fájdalom, s könny ragyogott a szemében,
Hát nem jutottam eszébe egyszer sem?

Már mások ülnek kis piros padunkon,
Olyanok, akik szerelmesek és boldogok nagyon.
Kár, hogy engem már nem tudsz szeretni,
És sikerült ily hamar elfelejteni.
Nekem ez nem megy ily könnyen,
Még most is emiatt folyik könnyem.
Mire e levél hozzád elérkezi
A síró kislány már nem létezik.
Nem láttál hullócsillagot?
Én voltam az ki eltávozott.

A temetőben, egy harang fájdalmában kondul,
A sok kisírt szem, egy kis sír felé fordul,
A sírban egy lány nyugodott,
Ki már hónapok óta nem mosolygott.
Erdő mélyén egy kis híd alatt találtak rá,
De sajnos késő volt már.

A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe,
Mikor a postás egy levelet adott a kezébe.
A levél hangulata boldogtalan volt,
Egy lány szerelméről és haláláról szólt.
A fiú könnyes szemmel meredt a papírra,
Őrülten futott a temetőbe, sírva.
Zokogva borult a kis sír előtt térdre,
Ráborult bocsánatot kérve.
Rájött nem kellett más szerelme,
Csak azt az egy lányt szerette.
Sírva átkozta magát,

Szél fújt át az éji temetőn, és a fiú bánatosan, fejét a kis sírról felemelte.
Fájdalmas hangon valaki megszólalt:”SZERETLEK!”

/ismeretlen költő tollából/

---

Szeretsz vagy utálsz?

Még ma is felelősnek érzem magam a halálod miatt. Az én hibám volt, hogy eljöttél értem akkor este.
A mozi előtt ácsorogtunk a lányokkal, mikor eleredt az eső, mintegy

függönyt húzva közénk és a világ közé. Nem mertünk hazaindulni, ezért felhívtam a szüleimet, akik nálad vártak rám. Te felajánlottad nekik, hogy eljössz értem, mert éppen haragban voltunk. Már nem tudom, hogy min vesztünk össze, de ez okozta a vesztedet... Anya és apa úgy döntöttek, hogy hazamennek, és hagyják, hogy elintézzük a lezáratlan ügyeinket. Ez igazán kedves volt tőlük.

Megérkeztél és mit sem törődve a zuhogó esővel, odajöttél hozzánk. A lányok félrehúzódtak, hogy ne zavarjanak minket. Óvatosan megfogtad a karomat, és beszélni kezdtél. Elmondtad, hogy mennyire sajnálod, hogy hazudtál és, hogy csak féltékennyé akartál tenni, mert nem úgy viselkedtem, ahogy elvártad volna. Megkérdeztem, hogy miért, mire te elkezdted ecsetelni az érzéseidet. Csakhogy nem jutottál a végére, és nem mondtad ki, hogy valójában mit érzel irántam, mert a barátnőim, tőlünk 15- 20 méterre, felsikítottak. Egy pillanat alatt eltűnt a varázs, mert egy bőrigázott, véres ruhájú, háborodott férfi támadt a lányokra. Te, mint mindig, most is lovagokat megszégyenítő bátorsággal ugrottál elénk, hogy megvédj minket. Az idegen férfi rád vetette magát, és nem kevés viaskodás után te kerültél alulra. Ekkor sikerült leküzdenem az ijedségemet, és a tiltakozásod ellenére, én is nekimentem, hiszen el akart szakítani tőlem. Egy ütése elég volt ahhoz, hogy métereket csússzak hátra, és csak a fal állított meg. Nem bírtam felállni, és tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy az a valami a nyakadba mélyesztette a fogait. Erőtlenül sikkantottam egyet a felismeréstől, de nem tudtam megmozdulni, mint kiderül, jobb volt így. Erőt vettél magadon, és ellökted magadtól,- ki az esőre, így nem láthattam, mi

történt.

Csak azt tudom, hogy elgyengülve másztál vissza a fedél alá, hogy még egyszer láthass. Felépültél volna, ha akkor nem kérsz meg arra, hogy segítsek felgyújtani a mozit. De nem akartad, hogy olyan szörnyeteg legyen belőled is, mint az, ami megtámadt minket.

Kezdted visszanyerni az erődet. Felsegítettél és bekísértél az épületbe, aminek kiszakítottad az ajtaját. Máris jelentkezted rajtad a jelek... Elmentem könnyen meggyújtható dolgokat keresni, amíg te behoztad a halott vámpírt. Megpróbáltad úgy, hogy én ne lássam, de túl kíváncsi voltam. Nem értettem, te, aki a leggyengédebb ember tudsz lenni a világon, hogy voltál képes megölni valakit. Láttad a zavaromat, de nem szóltál semmit, csak felém nyújtottál egy doboz gyufát és egy öngyújtót, amit a támadónk kabátjából szedtél ki. Remegő kézzel vettem el tőled a tűzgyújtáshoz fontos eszközöket. Nem akartam megtenni. Mintha olvastál volna a gondolataimban, azt mondtad, hogyha szeretlek, ezt meg kell tennem. Segítenem kell neked. Láttam, hogy nagyon szenvedsz, és fájdalmaid vannak, ezért meggyújtottam az összeszedett holmikat, és elindultam az ajtó felé. Ott megálltam és kevés habozás után visszanéztem. A tüzet terjesztetted, nem törődve azzal, hogy ebben fogod a halálodat lelni. Megérezted a jelenlétemet, így némán megfordultál, és a szemembe néztél. Nem kellett szólnod, mindent ki tudtam olvasni a tekintetedből.

Könnyes szemmel szaladtam a rendőrség felé. De sajnos azt kellett tennem, amit még ma is utálok- hazudni. Nem mondhattam, hogy megtámadott bennünket egy vámpír, téged megharapott, így már te is mesebeli szörnyeteggé váltál, és a barátnőim valamikor elmenekültek... Meg, azt sem akartad, hogy bevalljam, hogy közöm van a gyújtogatáshoz, így arról is mélyen hallgattam. Mire sikerült meggyőzni a rendőröket és odahívni a mozihoz, már az egész lángokban állt. Valaki gyorsan felhívta a tűzoltóságot, mert mi már nem tehettünk semmit a fékezhetetlen tűzzel szemben. Csak álltam, és zokogva bámultam a lángokba, míg egy pokrócot terítettek koszos, szakadozott ruhám fölé.

Aztán történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni, bár lehet, hogy képzelődtem. Az épületet nyaldosó lángok hirtelen magasra csaptak és egy kiáltást hallottam. A nevemet kiáltottad. Hegyezni kezdtem a fülem az egyre növekvő tömeg közepén, és sikerült még pár szót elkapnom... „Megbosszulom! Rettegj, rettegj, még eljövök érted!"

Később, mikor kérdeztem, a körülöttem állók az mondták, hogy nem hallottak semmit, pedig én biztos voltam benne... Az engem rázó zokogás nem hagyott alább, sőt, ezek után egyre erősödött. Már nem tudtam, hogy mit gondoljak, hiszen sok esély volt rá, hogy képzelődtem, mivel addigra már elég szörnyűséget kellett elszenvednem...

Körülbelül hajnali 4- re sikerült eloltani a tüzet. Szerencsére nem terjedt át másik házra, így nem volt veszélyben más ember.

A helyszínelők bementek, a rejtélyes módon visszakerült ajtót belökve és felmérték a terepet. Később engem is beengedtek, mert meg kellett néznem egy levágott és félig épen maradt kezet, ami egy gyűrűt szorongatott. Azt a szép darabot, amire ősszel, mikor nyaraltunk, tréfásan megjegyeztem, hogy: „Aki ezzel állítana elém és kérné meg a kezem, nem nézném, hogy ki fia- borja, azonnal igent mondanék neki." Persze, csak vicceltem, de úgy tűnik, megvetted...

Az eljárások és sok könyörgés után megkaptam az ékszert, és még mindig itt lóg a nyakamon, egy láncra fűzve. Soha nem mertem az ujjamra húzni, mert az a te feladatod lett volna...

És most itt állok, az újjáépült mozi előtt, és várom, hogy csoda történjen. Szeretném, hogy elmúljon ez az érzés, ami a szívemet és a mellkasomat szorítja évek óta. De hiába vágyom rá, nem akar szűnni- talán nem is fog soha.

Pontosan 4 éve annak a szörnyű éjszakának. Milyen fura... A négyes szám mindig is sokat jelentett nekem, és most mégsem nyugtat meg.

Bocsáss meg nekem!

**************

- Bocsáss meg nekem!- hangzott a sírásba fulladt kérés a főtéren. A lány, aki négy évvel ezelőtt kénytelen volt végignézni szerelme halálát, most is eljött és ugyanazokat a szavakat suttogta, mint minden évben, ilyenkor.

De ez az este különleges volt. A város a hold ezüstös fényében fürdött, és úgy nézett ki, mint valami mesebeli táj, ahol valaminek történnie kell. Biztos mindenki ismeri ezt az érzést...

A fiatal lány megmarkolta a nyakláncán lévő pici gyűrűt, és nagyot sóhajtott. Most sem kapott választ a kérésére.

De ekkor szétnyíltak az egyik terebélyes bokor ágai és egy sötétruhás, hosszú hajú férfi lépett ki a holdfényre. A lány halkat sikkantott, mert felismerte. Óvatosan a jobb kezére pillantott- fémesen csillogott- és ez bizonyossá tette, hogy a férfi az, akire ő gondol.

- Soha nem fogok megbocsátani!- kapta meg a választ mégis. A lányt kirázta a hideg a rég nem hallott hangtól. Már négy éve vágyott rá, de mégsem ezeket a szavakat képzelte el szerelme szájából. Kétségbeesve nézett végig a férfin, de nem találta meg benne az embert, aki megbocsátott volna neki. Már csak egy vámpír volt, aki felé tart. „Hiszen, ő kérte... Meg akart halni." Legördültek az utolsó könnycseppek, amiket azért a férfiért ejtett, akit igazán szeretett, és továbbra is mozdulatlanul, némán állt.

- Eljöttem bosszút állni!

(Saját)

Oldal: "Még nincs neve..." menüpont
Szeretnél némi zsebpénzt? Rajta! - © 2008 - 2024 - kosaandy.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat